A Társaság a Szabadságjogokért jogvédő szervezet álláspontja az egyházügyi törvény módosításáról


2016. március 15.
 
 

Az 1848-as forradalom kitörésekor megfogalmazott 12 pont tartalmazza az alábbi, negyedik követelést: „Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.” Ehhez a követelményhez a magyar szabályozás a rendszerváltáskor került a legközelebb: a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény az állam világnézeti semlegessége, az egyházak közötti jogegyenlőség, valamint az állam és az egyház szigorú elválasztásának talaján állt. Igaz, a finanszírozási szabályok és a mindenkori kormányok politikai érdekeit szolgáló döntések ezeknek az elveknek az érvényesülését szinte kezdettől fogva torzították. A 2011-ben elfogadott új, jelenleg is hatályos egyháztörvény, a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény azonban a jogállás, az egyházi státusz tekintetében is hatalmas visszalépést jelentett, még az 1848-as követeléshez képest is!

A hatályos egyháztörvény az egyházak közötti jogegyenlőtlenséget intézményesíti. A törvény 2012-es hatályba lépésének eredményeként az addig egyenlő egyházi státuszból csak azon egyházak tarthatták meg az elismert jogállást, melyeket a – kormányzat által uralt, az ellenzéket semmibevevő – parlament arra érdemesnek tartott: mindenki más csak egyesületként maradhatott fenn. A törvény különbséget tesz alacsonyabb és magasabb rangú egyház, vallási tevékenységet végző egyesület és elismert egyház között. Az elismert egyházi státusz megszerzéséhez kétharmados parlamenti, tehát politikai döntésre van szükség. Az állam illetéktelen – hitéletet támogató –, valamint egyenlőtlen – a bevett egyházakat előnyben részesítő – előjogokat biztosít az általa kegyelt elismert egyházaknak a közoktatás, az adózás, a politikai döntéshozatalban való részvétel lehetősége, valamint a hitéleti és a közhasznú tevékenységek finanszírozása terén, nemcsak a többi civil szervezethez, hanem más vallási közösségekhez képest is. Ezért a Társaság a Szabadságjogokért jogvédő szervezet (TASZ) már 2012-ben az Alkotmánybíróság és az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt támadtuk meg a törvényt.[1] A törvény 2013-as módosítása ugyan minimális mértékben javított a vallási tevékenységet végző egyesületek jogállásán, de ez nem járt sem azzal, hogy korábbi teljes jogállásukat visszakapták volna, sem pedig azzal, hogy megszűnt volna a vallási közösségek és a bevett egyházak közötti különbségtétel. Jelenleg is a parlament rendelkezik azzal a joggal, hogy egy vallási közösséget egyházként ismerjen el – vagy elismerését elutasítsa.[2] Az Alkotmánybíróság 2013-ban,[3] az Emberi Jogok Európai Bírósága pedig 2014-ben ítélte jogsértőnek az egyháztörvényt.[4] Az Alkotmánybíróság döntését a kormányzat az Alaptörvény negyedik módosításával semmibe vette[5] – és úgy tűnik, hogy az európai emberi jogi bíróság ítélete sem józanítja ki.

2015 őszén, egy évvel azután, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélete a magyar egyháztörvényről véglegessé vált, a magyar kormány elkészítette az egyházügyi törvény módosítására vonatkozó javaslatát. A TASZ a módosítás koncepciójának nyilvánosságra hozásakor tiltakozott ellene, részletes elemzéssel alátámasztva azt az állítást, hogy a tervezett módosítás nem orvosolná a hatályos egyháztörvény jogsértő elemeit. A kormánypárti képviselők azonban anélkül terjesztették a törvényjavaslatot a parlament elé, hogy abban érvényesítették volna akár a magyar egyházszabályozás jogkiterjesztő hagyományát, akár az Alkotmánybíróság és az Emberi Jogok Európai Bírósága döntéseiben meghatározott alapjogi minimumot: az egyenlő lelkiismereti és vallásszabadságot, a jogegyenlőséget, az állam és az egyház elválasztását és az állam semlegességét. Az Országgyűlés a december 15-i szavazáson ugyan elutasította a törvénymódosító javaslatot – elfogadása ugyanis kétharmados többséget igényel, de ez addigra már hiányzott –, de mivel a módosító-javaslat előterjesztését egy éves előkészítés előzte meg, nem zárható ki, hogy a kormányzat újra, érdemi változtatások nélkül fogja azt a parlament elé terjeszteni.

1. A kormányzat nem tágítana az egyenlőtlen egyházi jogállás mellől: a jelenlegi kettő helyett három különböző, eltérő jogosítványokkal definiált egyházi státusz jönne létre a vallási közösségek számára: vallási egyesület, nyilvántartásba vett egyház és bejegyzett egyház. Igaz, az egyházi státusz elismerésében a parlamentnek már nem lenne szerepe, a nyilvántartásba-vétel minden esetben bírósági eljárásban történne, rendes bírósági jogorvoslat lehetősége mellett. A vallási tevékenység tartalmi meghatározásának fenntartásával[6] azonban továbbra is állami szervnek kellene vizsgálnia a bejegyzési kérelmet előterjesztő vallási közösség hitelveit és azoknak a törvényi definícióval való összhangját. Ez pedig ugyanúgy sértené az állam világnézeti semlegességének követelményét: az állam nem foglalhat állást hitbéli igazságok kérdésében, így nem mondhatja meg, mi a vallás és mi nem tekinthető vallási tevékenységnek. Az állam a lelkiismereti meggyőződések tartalmát nem, csak az őszinteségét vizsgálhatja.

Az is igaz, hogy a magasabb egyházi státuszok megszerzése a társadalmi támogatottsághoz – egyszázalékos felajánlásokhoz – és a működési időhöz kötődne, melyek objektív kritériumai az egyes státuszoknak. Csakhogy a lelkiismereti szabadság részét képező egyházalapítási jog szempontjából a támogatottság és a működési idő irrelevánsak: a vallást és az egyházat nem az teszi, hogy hány híve van, mekkora a társadalmi beágyazottsága, vagy hogy milyen hosszú ideje létezik. A hívek életében egy nemrégiben alapított egyház éppolyan fontos szerepet tölthet be, mint egy nagy múltú egyház. Az az állam, amelyik komolyan veszi polgárai egyenlő lelkiismereti szabadságát, nem biztosíthat a nagy történeti múltú egyházaknak a múltjukra tekintettel kivételezett jogállást.

Mindenesetre, ha a bírósági nyilvántartásba vétel és az objektív feltételekhez kötött egyházi státuszok bevezetése meg is szüntetné a jogállással kapcsolatos különbségek diszkriminatív jellegét,[7] a hitéleti  tevékenység széleskörű állami támogatásának fenntartása továbbra is diszkriminatív maradna. Csak a diszkrimináció nem a vallási közösségek egymás közti viszonyában, hanem a vallási és nem-vallási alapon szerveződő közösségek, egyházak és lelkiismereti alapú civil társaságok viszonyában. A nyilvántartásba vett és a bejegyzett egyház hitéleti tevékenységét az állam továbbra is adókedvezményekkel (egyházi személyek szja- és TB-kedvezménye), a hitoktatás és a kistelepülési lelkészi szolgálat állami támogatásával, az szja 1% állami kiegészítésével támogatná – mindezek a közhasznú szervezeteknek nem járnak. Köznevelési intézményekben hittant is csak egyházak taníthatnak, civil szervezetek erkölcstant nem.

Fennmaradna az a lehetőség is, hogy az állam önkényesen, minden jogszabályi kötöttségtől mentesen, aktuális pártpolitikai szempontok alapján válassza meg, mely egyházakkal működik együtt közcélú tevékenységek végzése érdekében. Eseti megállapodást a kormány bármely egyházzal, hosszútávú és átfogó együttműködési megállapodást pedig a parlament kizárólag a bejegyzett egyházakkal köthetne. A megállapodások megkötésénél figyelembe veendő szempontok széles köre – tulajdonképpen bármely közcélú tevékenység – és homályos megfogalmazása – az egyházak által „hagyományosan végzett közcélú tevékenységek során szerzett tapasztalataik” – szabad kezet biztosít a mindenkori kormányzatnak arra, hogy saját kénye szerinti speciális elbánásban és támogatásban részesítse a számára kedves egyházakat.

Mind a hatályos egyháztörvény megalkotásának, mind a tervezett módosításának hivatalosan az volt a célja, hogy a bőkezű állami egyházfinanszírozásra tekintettel a jogalkotó megakadályozza az egyházi jogállással való visszaélést (köznyelven: a „bizniszegyházak” elburjánzását). Önmagában ez a cél persze nem kifogásolható, csakhogy ezt a célt a jogalkotó nem azzal igyekszik elérni, hogy megszigorítja az állami finanszírozást vagy annak ellenőrzését, hanem az állítólagos cél eléréséhez teljesen szükségtelenül diszkriminálja a vallási közösségeket. A kormányzat sohasem támasztotta alá megfelelő bizonyítékokkal azt, hogy Magyarországon akkora volumenű lett volna az állami támogatásokkal való visszaélés, ami új egyházszabályozás bevezetését és az egyenlőség elvétől való elmozdulást indokolta volna. Nem bizonyította sem azt, hogy mindazon egyházak érintettek lettek volna a visszaélésekben, amelyeket az új törvény jogfosztással sújtott és jelenleg is diszkriminál, sem azt, hogy azon egyházak közül, amelyek haszonélvezői lettek az új rezsimnek, egyik sem lett volna érintett. A rendelkezésre álló adatok fényében a „bizniszegyházak” vagy elenyésző számban léteztek, vagy pedig az állam nem küzdött elég keményen a visszaélések ellen.[8] Bármelyikről is legyen szó, a megoldást nem a diszkriminatív jogalkotás jelenti. A háromféle státuszba sorolás ugyancsak alkalmatlan eszköze a visszaélések felszámolásának: a vallásgyakorlás szabadságának az a korlátozása, amit a kormányzat tervez, a jóhiszemű joggyakorlást aránytalanul korlátozza, ugyanakkor a privilegizált státusz biztosítása egyáltalán nem garantálja a visszaélésektől való tartózkodást. Különösen úgy, hogy a jelenleg bevett egyháznak minősülő vallási közösségeknek soha nem kellett megfelelniük a törvényi kritériumoknak, és a törvénymódosítás után sem kellene megfelelniük: a törvény erejénél fogva, automatikusan kerülnének a legmagasabb, bejegyzett egyházi státuszba.[9]

2. A jelenlegi törvény hatálybalépése 2012. január 1-jén a rendszerváltás óta eltelt idő legnagyobb jogfosztásával járt: több száz törvényesen bejegyzett és működő egyházat fosztott meg státuszától.[10] Az Alkotmánybíróság 2013 tavaszán kimondta, hogy a jogállástól való megfosztás és az egyházak egyesületi jogállásba kényszerítése alkotmányellenes. Bő egy évvel később az EJEB is jogsértőnek ítélte a törvényt, annak ellenére, hogy a 2013 nyarán törvénybe iktatott kétszintű rendszer a vallási tevékenységet végző egyesületek számára már biztosított egyes egyházi jogokat. A háromszintű jogállási szisztéma, amely fenntartaná és tovább mélyítené az egyenlőtlenséget, továbbra sem az önkényesen elvett egyházi státuszok visszaállítását célozza, hanem inkább azoknak az egyházaknak kedvez, amelyek semmilyen jogsérelmet nem szenvedtek el. A jelenleg is elismert egyházak a törvény erejénél fogva a legmagasabb rangú, legtöbb kiváltságot biztosító státuszba kerülnének, függetlenül attól, hogy megfelelnek-e az azzal szemben támasztott követelményeknek, míg minden más egyház csak a társadalmi elfogadottságának és működési idejének megfelelő jogállást szerezhetné meg. A 2012-ben státuszuktól megfosztott egyházak egy része – melyek még működnek – csak a vallási egyesület vagy a nyilvántartásba vett egyház státuszát szerezhetné meg, amennyiben az új feltételeknek megfelelnek. Ráadásul a szabályozás csak azoknak az egyházaknak biztosítana azt a lehetőséget, hogy az egyes feltételek fennállását a státusztól való megfosztás idejére vonatkoztatva vizsgálja a bíróság, amelyek a jogfosztást követően valamilyen (jogorvoslati vagy ismételt nyilvántartásba vételi) eljárást kezdeményeztek – azok a vallási közösségek, amelyek még annyiban érintkeznek az állammal, hogy hivatalosan tiltakozzanak a jogfosztás ellen, még több hátrányt szenvednének el. Az új szabályozás tehát még azt se volna képes biztosítani, hogy a hatályba lépésekor minden vallási közösség ugyanarról a startvonalról induljon – nem mintha ez az alkotmányosságának elégséges feltétele volna.

3. Bár a kormányzat kifejezetten a hatályos egyháztörvény jogsértő jellegét kimondó bíróság ítélet miatt kényszerül rá a módosításra, az nem felelne meg az Emberi Jogok Európai Egyezményének és Európai Emberi Jogi Bíróság ítélkezési gyakorlatában lefektetett elveknek. Ennek következtében a törvénymódosítás még az újabb, sokmilliós, milliárdos kártérítésekhez vezető nemzetközi bírósági eljárások megelőzését sem biztosítja, s így a magyar adófizetők pénzét sem kíméli. Ha a módosító javaslatot ugyanabban a formájában terjesztik újra a parlament elé, és sikerül kétharmados támogatást szerezni hozzá, akkor a fent említett problémák minden bizonnyal a magyar állam elleni újabb eljárások megindulását fogják kiváltani, és ezek az eljárások minden valószínűség szerint újabb elmarasztalásokhoz fognak vezetni. A hatályos egyháztörvénnyel már eddig is milliárdos nagyságrendű károkat okozott a kormányzat, a módosítás elfogadásának következményei pedig ismét a magyar költségvetést – s így közvetve a magyar adófizetőket – terhelnék. Felelős kormányzat ilyet nem engedhet meg magának.

4. A törvénymódosítás előkészítői szerint a módosítás koncepciója összhangban van a magyar egyházügyi hagyományokkal, a történeti alkotmánnyal, és megfelel mind az Alkotmánybíróság, mind az EJEB eddigi határozataiban lefektetett elveknek. Ez sem igaz.

Ahogyan a hatályos törvény, úgy a módosítása sem folytatója a magyar egyházügyi szabályozás jogkiterjesztő, és az egyenlőség minél szélesebb biztosításának irányába fejlődő hagyományának. A rendszerváltás szinte teljes jogegyenlőséget intézményesítő egyháztörvényét (1990. évi IV. törvény), valamint az annak talaján kibontakozó több, mint két évtizedes alkotmánybírósági ítélkezési gyakorlatot mind a 2011-ben kidolgozott új törvény, mind a módosításra tett javaslat figyelmen kívül hagyja, és az eggyel korábbi, 1895-ben megalkotott – és a szocialista rezsim által is fenntartott – egyházszabályozáshoz tér vissza. Az egyenlő szabadság biztosításának adott szintjéből azonban nem szabad engedni, nincs alkotmányos visszaút az egyenlőtlenség felé. Az alkotmányos, és a hagyományt tiszteletben tartó szabályozás az volna, amely az 1990-es törvényből kiindulva, annak alapelveit megőrizve vezetne be reformokat (például az egyházfinanszírozás és a közcélú állami támogatások felhasználásának ellenőrzése terén), s nem egy régen meghaladott, 19. századi koncepciót porol le.

 

A TASZ álláspontja szerint az alábbi koncepció megfelelő, az alapjogi követelményekkel, a nemzetközi emberi jog sztenderdekkel, és a hazánk alkotmányos hagyományaival is összhangban levő kiindulópontot jelenthetne Magyarország új egyháztörvényének kidolgozásához.

 


 

[1] http://tasz.hu/politikai-szabadsagjogok/az-alkotmanybirosag-es-az-emberi-jogok-europai-birosaga-ele-vitte-tasz-az

[2] http://tasz.hu/files/tasz/imce/nem-akarasnak-nyoges-a-vege-20130918.pdf

[3] 6/2013. (III. 1) AB határozat

[4] Magyar Keresztény Mennonita Egyház és Mások kontra Magyarország, (Application nos. 70945/11, 23611/12, 26998/12, 41150/12, 41155/12, 41463/12, 41553/12, 54977/12 and 56581/12) 2014. április 8. (hivatalos és nem hivatalos magyar változat is elérhető)

[5] http://tasz.hu/files/tasz/imce/fo_fenntartasok_magyarorszag_alaptorvenyenek_negyedik_modositasaval_kapcsolatban_fin.pdf

[6] A törvény szerint: „A vallási közösség olyan világnézethez kapcsolódó tevékenységet folytat, amely természetfelettire irányul, rendszerbe foglalt hitelvekkel rendelkezik, tanai a valóság egészére irányulnak, valamint sajátos magatartáskövetelményekkel az emberi személyiség egészét átfogja.

[7] 6/2013. (III. 1) AB határozat, [157]-[167]; Magyar Keresztény Mennonita Egyház és Mások kontra Magyarország, 112-114.

[8] A Legfőbb Ügyészség szerint 1990-től 2012-ig mindössze harminchárom egyházi jogi személy tevékenységével kapcsolatos beadvány érkezett az ügyészi szervekhez (ezek közül is a legtöbb egy konkrét szervezet működésével kapcsolatban). Mindössze öt esetben indított pert az ügyészség egyházak megszüntetése iránt, ebből kettő volt eredményes. Egy esetben merült fel annak gyanúja, hogy egy egyház nyerészkedési céllal, a magasabb állami normatíva lehívhatósága érdekében jött létre, de a nyomozást bűncselekmény hiányában megszüntették. 6/2013. (III. 1) AB határozat, [178]

[9] Bejegyzett egyházi jogállás megszerzéséhez többek között az lenne szükséges, hogy öt év átlagában évente legalább 4000 magánszemély támogassa a szóban forgó vallási közösséget személyi jövedelemadója egy százalékával. A Nemzeti Adó- és Vámhivatal adatai szerint ennek a feltételnek nem minden, jelenleg bevett egyház tudna megfelelni: https://www.nav.gov.hu/nav/szja1_1/egyhazak_kiemelt_koltsegvetesi_eloiranyzatok

[10] Opinion on Act CCVI of 2011 on the right to freedom of conscience and religion and the legal status of churches, denominations and religious communities of Hungary adopted by the Venice Commission at its 90th Plenary Session (Venice, 16-17 March 2012) CDL-AD(2012)004-e, 109.